Mivel a sokrétű alkalmazkodás egyik kicsinek sem könnyű, érdemes némi időt rászánni a beszoktatásra, hogy kislányunk vagy kisfiunk később tartalmas és kellemes emlékeket őrizzen erről az időszakról.

A beíratáskor érdemes összefoglalni - de ezt általában minden óvoda kéri is - a gyermek anamnézisét (előtörténetét). Így tájékoztathatjuk az óvónőket az eddigi betegségekről, esetleges műtétekről, beavatkozásokról, táplálék- és gyógyszerallergiáról. Sok óvodában arra is megkérik a szülőket, hogy írjanak rövid jellemzést gyermekükről: milyen tulajdonságai vannak, milyen ételeket kedvel, illetve nem eszik meg, mi a kedvenc meséje, dala, milyen büntetési és dicsérési formát alkalmazunk otthon a nevelésben.

Az óvodai fogadtatás az óvónő hatáskörébe tartozik, ami magába foglalja a szülőkkel való elbeszélgetést, és a családi környezetben történő ismerkedést a kicsivel. Így az óvónő és a gyermek kapcsolata és együttműködése is könnyebbé, zökkenő mentesebbé válhat.

Azok a gyerekek, akik az óvoda megkezdése előtt bölcsödébe jártak, bizonyos szempontból előnyben vannak azokkal a társaikkal szemben, akik egyenesen a családjukból érkeznek az óvodába. Mivel ők már jobban hozzászoktak a környezetváltozáshoz, a felnőttekhez, az óvónőkkel is általában hamarabb teremtenek kapcsolatot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kevesebb törődést igényelnének a beszoktatás folyamán az óvónő részéről. Náluk viszont a folyamat általában jóval kevesebb időbe telik, hiszen tulajdonképpen csak az új helyszínt kell megszokniuk. A legtöbb volt bölcsis 1-2 nap alatt tökéletesen megszokja az óvodát is. A bölcsődéből érkező kicsik könnyebben be tudnak illeszkedni az óvodai közösségbe, könnyebben segítik egymást, jobban tudnak alkalmazkodni egymáshoz és az óvodai szabályokhoz, hamarabb beleélik magukat társaik helyzetébe, örömébe, bánatába, és általában önállóbbak is.

 Ha azonban a gyerkőc nem járt bölcsibe, sokat tehetünk azért, hogy könnyebben vegye az akadályokat. Adunk néhány tippet, hogyan készítsük fel őket az előttük álló változásokra. Jó, ha a gyereket előre felkészítjük az óvodára. Beszélgessünk róla sokat, ha szóba hozza, a kicsi babáival, plüssállataival akár el is játszhatjuk az óvodai élet egy-egy jelenetét. A napi séták során többször el lehet látogatni a kiszemelt óvoda felé, ezzel a gyermek kíváncsisága is könnyen felkelthető. Általában ma már annak sincs semmi akadálya, hogy olykor a még beszoktatás előtt álló gyermek beálljon a többiek közé játszani egy rövid időre, akár a délutáni séta keretein belül is. Érdemes az óvoda megkezdése előtt már hónapokkal többször a nagymamára bízni egy kis időre. Ezzel gyakorolhatjuk azt, hogy ha édesanyja nincs is egy időre vele, viszont fogja látni. Persze először jobb, ha a kicsihez jön a nagyi, később már mi látogassunk el hozzájuk. A napi játszóterezéskor csemeténk találkozhat kortársaival. A közös homokozás, csúszdázás közben megismerkedhet esetleg egy-két leendő ovis társával is, ami szintén könnyebbé teheti majd az óvodában töltött órákat.

Fokozatosan alakítsunk ki egy, az óvodához hasonló napirendet. A kiszemelt oviban pontosan el tudják mondani, milyen ritmust kell majd követnie a gyereknek. Olvassunk olyan meséket közösen, amiben a főhős hasonló helyzet előtt áll, mint a leendő óvodás. Így alkalom nyílik egy kis beszélgetésre is, amikor a kicsi bátran kérdezhet, a mama, papa pedig mesélhet akár saját élményeiről is. A beszoktatást segíti az is, ha csemeténk magával viheti valamelyik kedvencét, így egy kis darabot magával visz a megszokott otthon melegéből is.

A beszoktatás menete óvodánként eltérő lehet, de az azért elmondható, hogy általában mindenhol egy nyitott nappal, héttel kezdődik, amikor a gyerekek szüleikkel közösen tölthetnek el egy bizonyos időt az óvoda területén. Ezalatt van idő megismerkedni az épülettel, a kerttel, játszószerekkel, az óvónénikkel és a dadusokkal.

 A második héten a gyerekek már általában egyedül vannak a csoportban, a szülők ezalatt vagy saját ügyeiket intézik, és telefonon keresik, ha gond van, vagy egy külön erre kialakított szobában tartózkodnak, hogy azonnal elérhetőek lehessenek.

A hét második felében általában már azt kérik a nevelők, hogy ebédeljen, vagy akár aludjon is ott a gyerek. Ha alvásra is ott marad, jó, ha már ébredés előtt odaérünk, hogy a kicsi elsőként a mi nyakunkba borulhasson.

Amikor már a kicsit ott kell hagynunk reggelente, sose csapjuk be, ne verjük át. Még a kegyes hazugság, lódítás is keserves lehet csemeténknek. Eszünkbe se jusson búcsú nélkül megszökni előle, mert azt a kicsi büntetésként élheti meg. Mindig rendesen köszönjünk el tőle, mondjuk meg, hogy ebéd előtt vagy után, alvás előtt, vagy utána jövünk érte. Ne azt mondjuk, hogy mindjárt vagy nemsokára, a gyerek még nem érti pontosan ezeket a kifejezéseket. Konkrétan határozzuk meg neki, hogy napjának melyik szakaszához kötheti a mi megérkezésünket. Még ha búcsúzkodáskor sír is, az új játékok és társak láttán biztos, hogy hamarosan megnyugszik. Ellenkező esetben egy erősebben kötődő gyereknél előfordulhat, hogy minden percben arra vár, hogy a mama visszatérjen.

 Ha már elbúcsúztunk tőle, és megbeszéltük, mikor megyünk érte, határozattan induljunk dolgunkra. Ne forduljunk vissza újra, ha a kicsi sír, a többszöri elbúcsúzás és elszakadási kísérlet csak azt az érzetet erősíti a gyerekben, hogy valami rossz dolog történik vele, nincs biztonságban.

 Legyünk bizalommal az óvónő és az óvoda iránt. A kicsiknek - mint tudjuk - érzékeny antennáik vannak, ha pedig azt érzik, hogy szüleik bizalmatlanok, ők is azok lesznek. Az aggódásunkat, félelmeinket is tegyük félre, ugyanis ezt is biztosan megérzi a gyerek. Ne aggódjunk, hiszen szakképzett emberek vigyáznak majd a kicsire, akik nap, mint nap ezt a munkát végzik, és már nem egy új gyerekkel volt dolguk. Ha viselkedésünk azt sugallja csemeténknek, hogy biztonságos és jó helyen van, nemsokára önfeledten adja magát át az új élményeknek. A legjobb, ha partnernek vesszük az óvónőt, osszuk meg vele bátran gyermekneveléssel kapcsolatos nézeteinket is, ezzel is sokat segíthetünk, hogy gyermekünket megismerje, és minél könnyebben értsen szót vele. Ez pedig a csemeténk dolgát is jelentősen megkönnyíti.

Számíthatunk arra, hogy kezdetben minden gyermek tiltakozik a változások ellen. Ha nyíltan ellenkezik, sír, toporzékol, mindenki számára egyértelműen átéli és kifejezi, hogy az új helyzet nem kívánatos számára. Előfordulhat azonban, hogy a kicsinél különböző más tünetek is felbukkannak az óvodakezdéssel egy időben. Az addig megbízhatóan szobatiszta kicsi éjszakánként újra bepisil, sírós, nyugtalan lesz. Egyes tünetek általában a fegyelmezett, látszólag meglepő könnyedséggel alkalmazkodó gyerekek egy részénél néhány nap vagy hét elteltével váratlanul jelennek meg. Ilyenek lehetnek, hogy esetenként agresszívvé válik vagy dadogni kezd, rágja a körmét, reggelenként fáj a hasa, vagy akár az evést is megtagadja. Ez utóbbi tünetek azonban meglehetősen ritkák, és kialakulásukban az óvodakezdés tényén kívül természetesen még számos más ok is közrejátszhat. Ezeket is mindenképpen fel kell tárni ahhoz, hogy megoldhatóak legyenek. Ne felejtsük el, hogy a gyermekek nagyon különbözően reagálhatnak az azonos hatásokra.

Sok gyereknek néhány nap, hét elteltével már nincs is kedve oviba mennie. Az újdonság varázsa megcsappant, rájött ő is, hogy ez viszonylag állandó része lesz az életének. A saját és csemeténk helyzetét is megnehezítjük azonban azzal, ha ilyenkor engedünk kérésének, és otthon maradunk vele. Ha rendszeresen jár az oviba, könnyebben megszokja, a betegségek miatt úgyis eleget fog hiányozni. És ha sokat hiányzik, kevesebb barátja lesz, és sok mindenből kimarad, ami a csoport összetartását fokozza.

Érdeklődjünk a kicsi felől rendszeresen az óvónéninél, így mi is könnyebben figyelemmel kísérhetjük őt, és ő is azt látja, hogy megbízunk az óvónéniben. Ha bármilyen tünetet észlelnénk a kicsinél, kérdezzünk nyugodtan a nevelőktől.

Szerző: Dr. Gőbel Orsolya

EGYMÁSRA HANGOLÓDÁST, BESZOKTATÁS HELYETT!

Amikor mi, szülők először visszük óvodába az alig három éves gyermekünket, - még akkor is, ha jártunk már bölcsödébe – izgulunk, olykor összeszorul a torkunk. Megpróbálunk felkészülni a váratlan eseményekre, gyermekünk reakcióira, de titokban, legbelül érezzük, rólunk is szól a helyzet: kiáll­juk-e a próbát? Hogyan fognak ránk nézni, ha sírunk, esetleg hisztizik a gyermekünk, vagy éppenséggel, mit gondolnak majd rólunk, ha túl könnyen ott­hagy bennünket?

Ha bemegyünk az óvodába, azt szeretnénk, ha valaki velünk is foglalkozna, minket is fogadna. Hiszen mi adjuk át a gyermekünket, a mi szívünk „szakad meg”. Szeretnénk, ha az óvónők velünk beszélnének először, hiszen a két felnőtt találkozásában, egymásra hangoltságában érzi magát biztonságban a gyermekünk. Ha azt érzi, hogy mi ketten megértjük egymást, ha látja, hogy az óvó néni nem akarja őt „kivenni”, „trükkökkel kicsalogatni” a kezünkből, ha azt látja, hogy mind a két felnőtt leguggol hozzá, az óvó néninek van türelme kivárni, amíg mi elbúcsú­zunk, és „átvenni” őt tőlünk: kézből kézbe, akkor nem lesz sírás, nem kell hirtelen mozdulatokkal elválni. Megtanuljuk mi magunk is, hogyan tudjuk szépen átadni gyermekünket. Örömmel mondani eleinte neki, hogy „Gyere menjünk be együtt, nézzük meg a többieket, a szobát, a játékokat” , majd a későbbiekben: „Jó játszást, érezd jól magad, jövök érted….”.

Az óvodai csoportba belépve éreznünk kell, hogy időt adhatunk magunknak és gyermekünknek arra, hogy megtalálja a hangot az óvodás társakkal csak­úgy,­ mint a felnőttekkel. Ha van időnk, ne sürgessük se magunkat, se gyermekünket. (Nincs eleve meghatározott idő, ameddig „be kell szoktatni a gyermeket”) Engedjük, hogy ebben az új világban felfedezze a tárgyakat, a társakat, megtalálja, meglássa önmagát. Mindezt a számára biztonságot adó felnőttek körében. Legyen minden reggel egy gyönyörű rituálé, ami kiszámíthatóvá teszi a helyzetet, magabiztossá a benne lévőket.

Az egymásra hangolódás a csoportban két szinten megy végbe: a felnőttek és a gyermekek szintjén. Mindegyikhez sok idő kell. Felnőtt szinten sok segítséget jelent az, hogy a nevelők jól tudják, a sze­retet nem csak érzés, érzelem, hanem leginkább elkötelezettség, dön­tés a Gyermek mellett. Ehhez társul a különböző hőfokú érzelem, és találkozik a gyermek odafordulásával. A gyermekek szinte azonnal érzik, mennyire nyitottak, készek az egymásra hangolódásra, az elfogadásra az óvónők és a dajka néni. Érzik azt a fajta célzott elhangolási kezdeményezést, amely egészsége­sen el szeretné téríteni (áthangolni) a gyermeket a kezdeti negatív állapotból, és meg tudják különböztetni attól, amikor az óvónő számára semmi más nem elfogadható, mint a „gyorsan boldog óvodássá” váló gyermek képe. Az érzékenyebb gyermekek hamar hangot is adnak ezzel szemben, hiszen érzik, nem rájuk figyel az óvónő, hanem a saját érzéseit próbálja rájuk erőltetni, vagy éppenséggel az is lehet, hogy egyáltalán nem képes a gyermekekre ráhangolódni.

Ilyenkor van „beszoktatás”. Kedvesen, lágyan, vagy akár erőszakosabban, a gyereknek meg kell szoknia az óvodát, a csoportot, a felnőtteket, a gyereknek kell megszoknia, elfogadnia az óvoda szabály- és szokásrendszerét.

Az egymásra hangolódás megengedi az óvónőnek, hogy megengedhesse a gyermeknek megmutatni önmagát, va­lamint, hogy az egymáshoz közeledést ő maga is szabályozhassa felnőtt és gyermek között egyaránt. A gyermekek egymásra hangolódásában is sokat segíthet az óvónő. Közös játékok, éneklések, zenélések teremtenek kö­zös nyelvet, jó hangulatot.

Csak a tiszteletben kialakított kapcsolat válik mindenki számára értékessé, egymást értővé, szeretettel átöleltté.