Fésűs Éva

Az engedetlen napraforgó

Valahányszor Nap anyóka kerek képe mosolyogva megjelent a keleti égen, a széles mezőben mind feléje fordultak a napraforgó lányok.
- Figyeljetek a sugaramra, fogadjatok szót meleg szavamnak! – intette őket Nap anyó, és a sárgakalapos, sudár virágok meg is fogadták a jó tanácsot.
Csak egyetlen napraforgó rendetlenkedett a tábla szélén. Ő is örült a napsugárnak, a szélnek, a nyárnak, de mindennél jobban a kalapjának. Mert csodálatos kalapot viselt! Olyat, mint egy tányér, telis tele pirinyó sárga virággal.
Igaz, hogy az egész napraforgó tábla minden lánya ilyet hordott, de ez a kis oktondi mégis azt hitte, hogy neki sokkal jobban áll és százszorta szebb, érdekesebb, mint a többiek. Ezért aztán minduntan lehajolt, hogy megnézegesse magát egy eső hagyta kis tócsa tükrében.
- Testvérke, ne hajolj le olyan mélyen! Fordulj Nap anyó felé! – súgták szomszédjai. – Engedd, hogy sugarai érjenek és szél porozza a virágaidat!
Még mit nem, hiszen megfakulnak, elszakadnak! – feleselte vissza a hiú, önfejű napraforgó, és csak azért is mélyebbre hajolt.
- Hogy tetszem? – kérdezte az arra futó gyíktól.
- Csinos vagy! – villant fel a gyíkocska szeme, de nem ért rá sokáig csodálkozni, mert sürgős dolga volt.
- Hát neked hogy tetszik a kalapom? – fordult a napraforgó egy ugribugri cinegéhez.
- Megteszi – tolta hátra kék sapkáját a cinege, amint szemügyre vette. – De nekem ősszel sokkal jobban fog tetszeni!
- Micsoda ostobaságot fecsegsz! – sértődött meg a napraforgó. – Nem is tudod, mi a szép!
- Úgy, úgy! – szólalt meg egy hízelgő hang, közvetlenül a lábánál, és amint lepillantott, ismeretlen virágot látott a szárához simulni.
- Hát téged mi szél hozott ide? – kérdezte csodálkozva.
- no, ezt eltaláltad! – kacagott az idegen. – Valóban a szél hozott. Bókoló vajvirág vagyok, és a szépséged megigézett, hogy ha megengeded, itt is maradhatok, és mindig csodálni foglak!
Ez a beszéd már tetszett a napraforgónak.
- Nagyon szívesen látlak! – ujjongott hiú örömében, és boldogan elmosolyodott, pedig egy pillanatig úgy érezte, mintha fájna valahol a gyökere.
- Testvérke, vigyázz! – súgta ekkor újra egy szomszédos virág. – Ne tűrd meg magad mellett, mert hazugságokat beszél. Kergesd el, és fordulj velünk együtt a nap felé!
- Ej, hagyjatok már békén, ti irigyek! – duzzogott a napraforgó. – Miért kergessem el, amikor sokkal kedvesebb nálatok? Különben is azt csinálok, amit akarok, arra forgok, amerre akarok!
Azzal fogta magát, hátat fordított nekik. Északra nézett, ide-oda hajlott, saját összevissza szeszélyét követve, mialatt a többiek engedelmesen követték a nap járását.
Egyik nap telt a másik után. A vajvirág egyre erőteljesebben bólogatta a bókokat, a napraforgó pedig mindig halkabban válaszolgatott. Egyszer aztán hirtelen valami nagy nagy gyengeség fogta el.
- Mi van velem? – riadt meg, és ijedt sóhajtását végig vitte a táblán a szél.
- Jaj, szegény testvérkénk! – mondták a többiek. – Ugye, figyelmeztettünk, hogy kergesd el a vajvirágot? Minden erődet elszívja! A gyökeredből él!
- Hogy kergessem el, amikor úgy belém kapaszkodott?
- Bizony, most már meg kell várnod, amíg az a piros kendős kislány, aki amott a gizgazt írtja, ideér. Akkor majd sóhajts majd jó nagyot, hogy észrevegye mi a bajod!
Most bezzeg nem feleselt vissza a napraforgó, hanem megtette, amit a társai javasoltak. A haszontalan vajvirág utolsó bókolását el is vágta a szorgalmas kapa él. a napraforgó nyomban jobban lett, és vidáman nézett körül.
- Szerencséd volt – mondták a társai. – De sajnos a kalapodra nem ügyeltél.
- Már hogyne ügyeltem volna! Hiszen a tiéteken már minden virág tönkrement, csak az enyémen virul.
- Dehogyis mentek tönkre a virágaink, csak átváltoztak. És nem is kalapot viselünk többé, hanem olajos magocskákkal, gazdag terméssel teli tányért!
Csakugyan úgy volt. Az önfejű napraforgó sokáig szólni sem tudott. dacosan fordult félre, hogy megnézze magát a tócsatükrében és a saját szépségével vigasztalódjék, de a tócsa nem volt sehol. Régen felszárította a nyári nap.
- Hogy tetszem? – kérdezte hát izgatottan az arra futó gyíkocskától.
- Csinos voltál, de már bocsáss meg, most nem tetszel nekem! Valami nincs rendben veled! – állt meg egy pillanatra a gyík, és drágakő szemében részvét villant.
A napraforgó gyorsan a cinegéhez fordult.
- Milyen a kalapom? Azt mondtad, neked ősszel jobban fog tetszeni!
- A többieké igen – bólogatott a cinege, de a tiédet akár el is lehet dobni, hiszen egyetlen valamire való magocska sincs benne. Üres!...
A napraforgó elsírta magát, ami abból állt, hogy két hajnali harmatcsepp lepergett a leveléről. A cinege megsajnálta és visszanézett.
- Miért nem fordulsz a nap felé? Még most sem késő, elég melegen sül.
A napraforgó körülnézett, hogy nem nevetik-e ki a társai, de már mind lehajtott fejjel álltak, délkelet felé fordulva, napraforgószokás szerint, hogy védjék a termést, a kincsüket.
Engedetlen testvérük fogta magát és szép csöndesen megfordult a nap felé. Napanyó rámosolygott, és mindjárt úgy megmelengette, mintha sohasem lett volna önfejű, engedetlen napraforgó lánya.
A cinegének igaza lett. A nyárutói fény még megérlelte a magvakat, és ha ennek a napraforgónak nem is lett olyan szép, dús tányérja, mint a többieknek, mégis meg tudta belőle kínálni a cinegéket, és velük együtt örülhetett ennek az őszi kincsnek, talán még jobban, mint azelőtt a nyári ragyogásnak.